Nem hülye vagyok, csak nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam!

A múlt hét előtti pénteki hírlevelemet soha nem tapasztalt érdeklődés övezte. Továbbküldtétek a barátnőiteknek és jól ki-és meg is beszélhettétek egymással, mert ennyi levél, hozzászólás és üzenet még soha nem érkezett hozzám, mint azután feliratkozóktól és idegenektől egyaránt. 
Emlékeztek, az volt az, amikor egy „kedves” hozzászóló beszólt nekem a Facebookon, hogy ideje lenne már lefogynom és gyakorlatilag egy mozgalom indult el neki köszönhetően. Ezt már kitárgyaltam akkor, nem akarom újra többszörösen hangsúlyozni, hogy milyen hálás is vagyok neki végül, hiszen soha nem tapasztaltam volna meg azt a szeretetet és támogatást, amit amiatt kaptam amit ez a kommentje okozott.
A megjegyzéseitekből, kérdéseitekből és a levél utóéletéből azonban egyértelműen kiderül, hogy teljesen mindegy, hogy ki milyen sikeres a munkájában vagy az életének egyéb területein, tulajdonképpen a legtöbb embernek vannak olyan részei amelyekkel elégedetlen és ez sajnos meghatározza a hétköznapjait.

Korunk legnagyobb „parája” a súlykérdés. A legtöbben tudjuk befolyásolni, de vagyunk olyanok is akik nem, vagy csak kínkeservesen. Ismerek olyat, aki legalább annyit küzd azzal, hogy hízzon 1-2 kg-ot, mint én azzal, hogy fogyjak 1-2 grammot. 
Fel nem fogom, hogy, hogy létezhet, hogy mindez ennyire befolyásolja a megítélésünket! Volt, aki egyenesen azt írta, hogy biztos abban, hogy azért nem kapott meg egy állást -miközben képzettebb és tapasztaltabb volt, mint a másik jelentkező -, mert kövér és úgy érezte, hogy vizuálisan elfogadhatatlanabb. 
Kövérnek lenni egy állapot. Kövérnek lenni nem jó állapot. Kövérnek lenni olyan állapot, ami nem (vagy nem csak) vizualitás miatt rossz vagy jó, hanem azért, mert az ember egészségére káros hatással lehet, tehát akkor is igyekezni kell változtatni rajta, ha megtanultunk együtt élni vele és képesek vagyunk szeretni magunkat így (is).

Mielőtt mindenki teljesen félreértene. Elfogadni magam így, megszeretni magam így nem azt jelenti, hogy kövér akarnék maradni életem végéig. Nem. De nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam az életemben, csak azért, mert most éppen túlsúlyos vagyok és ez nem felel meg az éppen aktuális társadalmi normáknak. Ez óriási különbség.
Nekem még könnyebb helyzetem van, hiszen mondhatjuk azt, hogy ugyan az életminőségem jelentős romlásával, de, ha nagyon akarom, mégis csak le tudok fogyni. De mi van azzal, aki alacsonyabb, magasabb, hajlottabb hátú, vörösebb, szőkébb, púposabb, szemüvegesebb, stb., mint azt a környezet éppen elvárná. 

Rövid ez az élet ahhoz, hogy mások elvárásainak akarj megfelelni. Nem igaz? 

Mindig azon gondolkodom, amikor nagyon-nagyon beborulok -mert velem is előfordul mind a mai napig, általában nagy rendezvények előtt, amikor hetekig tart a „hiszti” vagy sokkal inkább a valós pánik, hogy nem találok magamnak megfelelő ruhát, miközben a társaim már rég felvásárolták a fél belvárost és minden boltban találnak maguknak alkalmas öltözetet-, hogy a büdös francba kell nekem így élni?! Miért mérte rám ezt a sors?! Milyen átok ül rajtam, hogy nem tudom ezt a kínt letenni már végre?!
Aztán gyorsan el is szégyellem magam, amikor azokra az emberekre gondolok, akik valódi problémákkal, súlyos betegségekkel és valódi testi defektekkel kell, hogy éljenek és megküzdeniük, amin akkor sem tudnak változtatni, ha vállalnák az örök életre szóló teljes életminőség romlását.
Készült egy dokumentumfilm a bostoni terrortámadás áldozatairól. Ebben azt mutatják meg, hogy azok, akik megsérültek, hogyan dolgozták föl végtagjaik elveszítését, maradandó testi és lelki sérüléseiket és mennyire fontos az a mentális erő, ami bennünk emberekben van ahhoz, hogy, hogyan folytatjuk az életünket tovább. Van olyan közöttük, aki pici, mondhatni minor sérüléssel egy életre vált depresszióssá és úgy érzi, nincs értelme tovább az életének és van olyan is, aki mindkét lábát elveszítette térd alatt és két év múlva újra ott állt a rajtnál, hogy lefussa sérülése helyszínen a maratont műlábakkal.
Szívszorító és egyben végtelenül inspiráló történet. Nekem azt tanítja és abban erősít meg, hogy senki és semmi nem számít, kizárólag a belső gondolataink és a belső hang, a saját belső hajtóerőnk. 

Ha jól akarom érezni magam a bőrömben, hát jól is fogom! 

Függetlenül attól, hogy ki szól be és ki mit mond, vagy, hogy mik az úgynevezett elvárások, amelyeket tökéletlen emberek fogalmaznak meg mások számára a tökéletességre vágyás égisze alatt. Céljaim vannak, amiket el akarok érni és ezekért mindent meg is teszek. Kövéren vagy soványan, magasan vagy alacsonyan nem mindegy? 
Miért ítélkezünk mi emberek folyamatosan? Hogyan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy bárkit is minősítsünk vagy kritizáljunk, amíg mi magunk nem vagyunk tökéletesek? Tehát nagyjából SOHA többé.

Sokan kértétek, hogy áruljam el, hogy hogyan érkeztem meg onnan, hogy az öngyilkosság volt a legvidámabb gondolataim egyike, odáig, hogy ma elfogadom magam és ki merem mondani, hogy képes vagyok jól érzni magam a bőrömben. 
Azzal együtt - teszem hozzá-, hogy nyilván a céljaim között szerepel, hogy egyszer újra vékonyabb legyek. Mondhatnám, hogy a tudatos egészséges gondolkodás miatt, vagy, hogy, mert már most figyelek a túlsúly által okozott következményekre, de valójában (ha kinevettek, ha nem), leginkább csak azért, hogy képes legyek én is bemenni egy boltba spontán ruhákat vásárolni magamnak. Erről is fogok majd írni egy picit, de mielőtt erre rátérek, nagyon érdekes tapasztalás az, hogy amióta úgy élek, hogy nem minden gondolatom ez a testi defektem, azóta nem minden ember veszi észre, hogy én valójában igencsak túlsúlyos vagyok. Nem ez az első gondolatuk, mert nem ezt sugárzom magamból.

A, hogy fogadtam el végül magam kérdéskörben egy dolgot javasolhatok nektek. Azt az egyet, ami nekem működött. Biztosan van számtalan egyéb lehetőség és út is, de azt már megszokhattátok tőlem, hogy nem beszélek olyan dolgokról, amelyek nem saját tapasztalatok alapján születnek meg bennem. 
Nekem minden kétség és kérdés kapcsán az válik be az életemben, hogy keresek hasonló problémákkal küzdő, de a saját területükön mégis sikeres embereket. Korábban már megmutattam nektek Pierce Brosnan és felesége példáját, de ha nem a párkapcsolati oldalról akarok közelíteni, akkor gyakran szembesítem magam Queen Latifah-val, Oprah Winfrey-vel, vagy ha komolyabb területre akarok evezni, akár akár Angela Merkellel is.

Ők azok a példák, akik képesek feketén-fehéren egyértelműsíteni a számomra, hogy a hízás-fogyás kérdés egyrészről nem csak akarat és vagy pénz kérdése, hiszen ha csak ennyi kellene, ezek a csodanők bizonyára csont soványak volnának. 
Ők képesek egyértelműsíteni a számomra azt, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok az életben, mint, hogy azzal foglalkozzunk, hogy hány kilót mutat a mérleg, és hanyas ruhaméretben járok. Legyinteni kell és menni tovább a céljaink felé. 

A mai napig vannak olyan afrikai országok, ahol mesterségesen túletetik azokat a hölgyeket akik bizonyos súly alá fogynak, mert ott egyértelműen a gömbölyded, a duci az ideál. Ebből is látszik, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Van, akinek ez tetszik, van, akinek az. Nem számít, csak az, hogy megtaláld a saját lelki békéd és belső harmóniád. 
Nekem a legnagyobb problémát a ruhavásárlás jelentette. Aki túlsúlyos, az pontosan tudja, hogy nem talál magára rendes öltözetet, mert vagy minden „nagyis” vagy minden szűk és pici. Amióta megtaláltam erre a legkézenfekvőbb megoldást, nevezetesen, hogy varratok magamnak, azóta ez a probléma tovaszállt. Gyakorlatilag én lettem a kiegészítők nagymestere, tehát, ha úgy tetszik, megint csak arról van szó, hogy egy hátrányból megtanultam előnyt kovácsolni. 
Úgy gondolom, hogy ez a legeslegfontosabb dolog. 

Összefoglalva a folyamatot
1) Merd kimondani, a legféltettem lelki kétségeidet. (Az első lépés, hogy önmagaddal őszinte légy!)
Merd kimondani, ha kövér vagy, ha sovány vagy, ha túl alacsonynak vagy túl magasnak érzed magad, ha nem tetszik a lábfejed vagy úgy érzed, hogy ritka hajad. Röhejesen hangozhat, de ezek a mások számára aprónak tűnő problémák képesek meghatározni egy ember életének a teljes egészét. Ezt hagyni és nem foglalkozni vele azonban a legnagyobb ostobaság.

2) Keress olyan sikeres és híres embereket, akik egyértelműen hasonlóak hozzád ebben vagy abban. Kövesd őket, olvass róluk! Szembesítsd magad azzal, hogy annak ellenére vagy éppen azzal együtt, amit te hiányosságnak, handicapnek érzel, más irígylésreméltó sikereket könyvelhet el magának. Akkor neked miért ne menne? Akkor te miért hagyod, hogy rossz irányba befolyásoljon?

3) Nézz körbe magad körül! Azok, akiknek szeretnél megfelelni, azok, akiknek tartasz a véleményétől tökéletesek? Ja, hogy nem? Lehet, hogy őket is zavarja magukon valami és ettől ilyen okosak? Lehet, hogy nem is foglalkoznak veled, csak te hiszed? 

Ha majd egy olyan ember kritizál, aki önmaga már tökéletes, akkor elgondolkodhatsz azon, hogy őmiatta változz meg, de addig, amíg ez nem következik be, csak magaddal foglalkozz! 

Ha a teljesítményed, a lényed, az eredményeid olyanok, hogy kikerülhetetlenné és észrevehetetlenné tesznek, akkor nem számít a súlyod, a korod, a magasságod, a származásod, stb., csak az, hogy jól érezd magad a bőrödben. Hozd ki magadból a legjobbat!